„Élj a mának, bár néha sírni volna jó.”
/Dalszöveg/
A témafelvetést elsősorban saját életemből vett életképek indították el, azaz mi motiválja az embereket, hogy kapcsolatba kerüljenek másokkal. Hát, bármilyen irányba is terelgetem a témát, az eredmény mindig ugyanaz. Sokat gondolkodtam azon, vajon létezik-e érdekkapcsolaton kívül más fajta kapcsolat is a világon. A szerelmi ‘másállapot’ talán valamelyest elkülönül, hiszen ott az embert más csalárdságok determinálják, hacsak nem az előzőek motíválják. Megfordult a fejemben ugyan, hogy egy új rovatot is indítok Kaland címmel. Az elmúlt évben csupán külső szemlélője voltam a körülöttem zajló, mégis szép számban tornyosuló folyamatoknak. No comment, csupán nyugalomra vágytam magamban és magam körül. Contra neki, lenne miről írnom, mert a férfiak ebből nem érzékeltek semmit. Úgy érzem, hogy most már itt az ideje, hogy visszatérjek a valós világba és jobban beengedjek másokat is az enyémbe. Rá kellett jönnöm, hogy a mai kor már nem nevel ki sírig tartó szerelmet vagy örökéletű emberi kapcsolatokat, és a bizalom, a hűség, az őszinteség szavakat is csak a szóhasználat tartja életben. Az ember olyan szorosan cimborál már az ördöggel, hogy hamis minden vallomás és a mélység csábító hívásának csak kevesen tudnak ellenállni. A téma kapcsán fiatalkorom egyik slágerdala jutott hirtelen eszembe, amelyre akkoriban bulizgattunk:
Az életed csak a tiéd mond mit szeretnél?
Békés világot!
Örök szerelmet!
Gyönyörü álmokat!
Amit én remélek!
Sok-sok világot!
Mosolygó arcokat!
Boldog emberek!
Kik hisznek és szeretnek!
Igy volna jó!
Milyen más a valóság képzeletben merre jársz
1000 csillag közé vágysz fényévekről vissza jársz
Lesz-e új mennyország netán a pokol kacsint rád
Hogyan alszik el a világ sok-sok hosszú év után
Mi vár ránk?
