Látható&láthatatlan

Szemezgetve a friss hírek között találtam rá a következő írásra. >>

Felettébb szokatlan volt számomra az egymást döfködő vagy megbotránkoztató jellegű témák sorában valami, amelyről Drunvalo filmje (ld. Ajánló) is szól. Tényleg érdemes megnézni, hogy minél több emberben átértékelődjön az életről és a jövőről alkotott kép.

Köszönöm mindenki érdeklődését hollétemmel kapcsolatban! Nem szándékosan tűntem el, csupán figyelmemet másfelé koncentráltam az elmúlt napokban: kerti csigagyűjteményemet csodálom…

 … és örülök minden pillanatnak ITTHON!

Ezt kamatoztatnám egy új témában, amint időm engedi. Egyenlőre minden percem a málna- és ribizlibokoré, és már ideje előtt elkezdtem gondját viselni a meggynek... Remélem, mindenki örült az esőnek az elmúlt napokban! Sok szeretettel hoztam...

Éljenek a magyar csigák!

Ezt a számot a mai nap emlékére illesztettem be.  Késő este, ahogy álltam a buszmegállóban – reménykedve, hogy a londoni közlekedés helyreállt a tüntetés után – ez a dal szűrődött ki egy közeli éjjel-nappaliból. Félelmetes volt a City ilyen készültségben…

Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó,
hiányzik a napfény mosolya,
az éjszaka vaksi pislogása,
a hajnalok ébredő ölelése.
Hiányzik a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak, mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene állni egy mosolyra,
egy ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra mosolyogni,
kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból a nagy világ...
Hiányzik az életünkből az életünk, -
a szeretet."

Semmibe se kerül, de sokat ad. Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy pillanatig él csak, de az emléke örökké megmarad. Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle. Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot az üzleti életben, és a barátság biztos jele. Nyugalom a megfáradtnak, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legjobb orvossága a bajok ellen. Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni, mert nem áru, csak önként lehet adni. Mert senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni! Ha tehát meg akarod szerettetni magadat az emberekkel, ez a második szabály:

Mosolyogj

Földünk túlnépesedési és fogyasztási problémái

Kavargó, lázas emberek, arcukon percnyi élvezet.
Tombol a vágy mindenkiben, mitõl lett mindez idegen?
Szorít belül, és nem tudom, mi ez a görcsös fájdalom,
Mi ez a kínzó gyötrelem, ami rámtört hirtelen?

Miért fáj? Miért fáj?
Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!

Miért fél, szorít itt benn a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!

Sok régi társ, sok jó barát, ki hozzám mindig közel állt,
Oly furcsa, miért nem érzitek az itt ólálkodó halált?
Nevetünk folyton mindenen, tréfákat gyártunk szüntelen!
De lám a híres Rómeót legyûri most a félelem!

Miért fáj? Miért fáj?
Miért reszket a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!

Miért fél, szorít itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!

Miért fáj? Miért fél, ó, a szív?
A lelkem, a lelkem miért remeg?

Miért fél? Szorít, itt a szív!
A lelkem miért remeg, hogy jégvilág vár?
Egy dermedt temetõ! Egy gyászos, hófehér mezõ!

Miért fél, szorít, itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!
Miért fél a szív?

Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzés, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod meg a veszélyben.
Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.

Nagyobbak a házak - kisebbek családjaink;
több a kényelmünk - kevesebb az időnk;
több a végzettségünk - kevesebb az értelmünk;
több a tudás - kevesebb az ítélőképesség;
több a szakértőnk - több a problémánk;
több a gyógyszer - kevesebb az egészség.

Megjártuk a Holdat oda-vissza,
de bajos köszönteni a szemben lakót.
Több a számítógép, több az információ,
több példányban készülnek másolatok,
mint valaha - ám kevesebb a kommunikáció.

Nagyok lettünk mennyiségben,
de minőségben aprók;
gyors ételek és lassú emésztés ideje ez;
magas ember törpe jellemmel;
égbe szökő nyereségek -
ám sekély kapcsolatok;
e korban sok van a kirakatban,
de a szobában semmi.

"Évezredek sötétjét elűzi egyetlen gyertya fénye -
Ne átkozd a sötétséget, gyújts világot!

Elménk művészhez hasonló:
alkotója minden létbirodalomnak.
Mindezt a sokoldalú elme teremti."
- Buddha

Egészen véletlenül bukkantam rá a következő írásra. Mindenki figyelmébe ajánlom, mert ennél jobban aligha lehetne megfogalmazni ezt a világot. Érdemes időt szakítani rá és végig olvasni. Talán többször is!!!   >>