Látható&láthatatlan

Egy ideje már kerülgetem a téma feldolgozását, de a tegnapi nap után szükségét érzem a kibontásához…

Talán nem vagyok hozzászokva ehhez a kommunikációs stílushoz vagy éppen egészen más irányba kaptam az útmutatókat, de az is elképzelhető, hogy én nehezebben fogadom be az újszerű, ámbár más normatívákkal jellemezhető közlési formákat. Nem is ez a fontos, hiszen a végeredmény ugyanaz: kellemetlenül érzem benne magam.

Nők, nők, nők… pontosabban sok nő egy helyen egy időben… Persze, nem minden körülmény közepette halálos dózis, de vannak szívszorító helyzetek.

Nevelés kérdése vagy esetleg etikett, illem, protokoll? Gimnáziumban volt egy csodálatos osztályfőnököm, akitől én személy szerint nagyon sokat kaptam. Egyfajta példakép is volt a kulturált társadalmi viselkedés elsajátításához. A későbbi években sem éreztem soha, hogy ezzel bármilyen mértékben foglalkoznom kellene, hiszen mindig olyan környezetbe cseppentem, ahol mindez természetes volt és mások által is alkalmazott szabályszerűségekben nyilvánult meg. Talán Londonban találkoztam egy-két kivétellel, amely a személyiségből eredeztethető, de ott a vezetőség követelt meg egy olyan viselkedéskultúrát, amely nem engedte az ilyesmit oda nem illő szinten folytatni. Most látom igazán, hogy azok a továbbképzések, amelyekben részesülhettem Londonban, milyen jelentőséggel bírnak.

Hiszem, hogy ahogy tesszük a dolgunkat mások előtt, az egyfajta megnyilvánulás, amelyben helyt kap az egyén személye és egyben az is, amit képvisel. Ahogy viselkedünk, abban önmagunkkal és másokkal szembeni igényességünk is tükröződik, ill. környezetünkhöz való viszonyulásunknak is egyfajta kifejezőeszköze. Marcus Fabius Quintilliánus római szónok tanítása jut eszembe, hogy „ nem mindenütt szabad vagy illő ugyanaz a dolog.”

Talán megint olyan vizekre eveztem, amely másnak nem szúr szemet, hiszen az amerikanizálódás ill. az egyéni érdek érvényesítésének korát éljük.  De engem elszomorít, hogy ez már nem csak a fiatalokat érintő jelenség...

Régen írtam le a gondolataimat ide a blogba... Persze szó sincs arról, hogy nem lenne miről filozofálgatni, csupán itt legbelül is lavírozok a két világ között. (Az utóbbi időben egyre kevesebb sikerrel.) Nem tudom, hogy mások, hogy csinálják, de én sokszor kudarcot vallok és elveszek a fizikai lét egyre nagyobb kihívásai között. Leginkább elsődleges ellenségemmel hadakozok: az idővel.

Most év vége felé sikerül egy kicsit a gondolataimat is rendezni, mert mostanában már azokat is kerülöm. Valahogy azt érzem, hogy egyre több és több a tennivaló, egyre jobb szervezőképességet igényel az embertől az élet. Közben egyre ritkábban engedem a saját gondolataimat felszínre jutni.

Így sikeresen átjutok az ügyes-bajos dolgaimon, de a lelki táplálék felvételére már se erőm, se időm. A fejembe szinte folyamatosan egy kis kalendáriumot működtetek és nem sikerül ráhangolódnom az itteni témákra. Ezt pedig a hit-életem szenvedi kárát, amelyet korábban felépítettem. Nem Istenbe vetett hitem lesz kérdőjeles, hanem a vele eltöltött egyre kevesebb idő következtében nem sikerül hitből élnem. Kényelem vagy kényszerűség miatt átveszem az életem feletti irányítást és megyek a saját fejem után. És miért? Mert úgy érzem, hogy az idő rövid és nem várhatok.

Tudom, hogy nem ez a legjobb módja a test és a lélek egészségének, de a lélek hangját csak nyugalomban vagyok képes fogni. Ilyen gyors élettempóban viszont nekem nem sikerül ráhangolódni...

Korábbi bejegyzéseimben már itt-ott felmerült az emberi kapcsolatrendszer bonyolult és ködös szövevénye, amelyből most a barátság témája köré rendezem gondolataimat. Mivel nem csak a jelen pillanatban kreált gondolatsort kívánom lejegyezni, így sok elméleti és gyakorlati ismeret/megtapasztalás által összeállt képet vetítenék fel. Természetesen minden eset más, és mindig vannak kivételek. De mitől függ mégis?

Ez már nem az a világ! Minden a pénz körül forog.

Barát az a kőszikla, aki mindig mellettem állt jóban és rosszban.

A témát illetően az első kört itt Londonban futottam meg. Új hely, új környezet, új élet, új barátok… Vajon szövődnek-e ma még igaz barátságok? Otthon az évek során, a megpróbáltatások során már kiderült, hogy ki nevezhető barátnak (pontosabban igaz barátnak). 

„A barát az, aki akkor van melletted, amikor máshol kellene lennie.” - Len Wein

A reneszánsz idejében úgy gondolták, hogy őszinte, valódi barátság csak két ember között létezhet egy időben. Visszaemlékszem eddigi életemre, tényleg egyet kell érteni ezzel a tényszerűséggel. De ahogy felgyorsult az életünk és senkinek sincs ideje a másikra, ma már sok középkategóriás barátságnak is örülni kell. Ha találunk… Ebben a nagyvárosban egészen más tapasztalataim vannak a barátságot illetően.

Szerintem az igaz emberi kapcsolatok alapja – így a barátságé is -, az őszinte, feltétel nélküli szeretet és elfogadás.  De ebben a rohanó és egyre önzőbb világban fellelhetőek még ezek az emberi tulajdonságok?

Inkább az a tapasztalatom, amit Márai mondott: Arról, hogy senkire sem lehet számítani.  Mert manapság már a másiknak nincs ideje, türelme, vagy inkább érdeke? abban, hogy a másikra is figyeljen, meghallgassa, mellette legyen. Inkább arra törekszik, hogy felszínes kapcsolatokat építsen ki – lehetőleg minden irányba – amelynek egyetlen mozgatórugója a haszonlesés. A látszat ugyan csal, hiszen a mézes-mázos műmosolyok mögött sem őszinteség, sem önzetlenség és talán a szeretet is csak álca. Ezek a haverok, ismerősök, álbarátok/érdekbarátok csupán előny vagy haszon reményében mosolyognak kedvesen és segítenek (nem) szívesen.

Mert egy baráttal foglalkozni kell! Érdeklődni sorsa iránt, meghallgatni, időt szakítani rá. Egy olyan érzést ad csupán a puszta jelenléte, amely egyfajta biztonság."

- Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. „Ott van valahol az én virágom” - gondolja magában.

- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.

- Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

/Antoine de Saint-Exupéry: A Kis Herceg/

Útravalónak:

“Nagyra becsülöm azt a barátom, aki időt talál számomra a naptárában, de még jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó.”(Robert Brault)

„A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned!” (Ralph Waldo Emerson)

“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)

“Barát az, akinek az ember kiöntheti szíve teljes tartalmát, és darabokra apríthatja, tudva, hogy a leggyengédebb kezek fogják megrostálni; megőrzik belőle azt, amit érdemes megőrizni, a maradékot pedig egy gyengéd, szeretetteljes lehelet fogja tovafújni.” (arab mondás)

“Kezdet a véggel szükségszerűen összhangban áll. Aki azért lett barátod, mert ez kifizetődik, abba is hagyja, ha az a kifizetődő. Majd megörül valamilyen értéknek a barátságért cserében, ha a barátságban is valami másnak örült. Mi végre szerzek barátot? Hogy legyen, akiért meghalhassak, hogy legyen, akit a száműzetésbe kövessek, akinek halála elé vessem és feláldozzam magam.” (Seneca)

“Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallgatják, hogy mit mondasz, de a Jó barát felfigyel arra is, amit NEM mondasz ki.” (Szókratész)

„Élj a mának, bár néha sírni volna jó.”

/Dalszöveg/

A témafelvetést elsősorban saját életemből vett életképek indították el, azaz mi motiválja az embereket, hogy kapcsolatba kerüljenek másokkal. Hát, bármilyen irányba is terelgetem a témát, az eredmény mindig ugyanaz. Sokat gondolkodtam azon, vajon létezik-e érdekkapcsolaton kívül más fajta kapcsolat is a világon. A szerelmi ‘másállapot’ talán valamelyest elkülönül, hiszen ott az embert más csalárdságok determinálják, hacsak nem az előzőek motíválják. Megfordult a fejemben ugyan, hogy egy új rovatot is indítok Kaland címmel. Az elmúlt évben csupán külső szemlélője voltam a körülöttem zajló, mégis szép számban tornyosuló folyamatoknak. No comment, csupán nyugalomra vágytam magamban és magam körül. Contra neki, lenne miről írnom, mert a férfiak ebből nem érzékeltek semmit. Úgy érzem, hogy most már itt az ideje, hogy visszatérjek a valós világba és jobban beengedjek másokat is az enyémbe. Rá kellett jönnöm, hogy a mai kor már nem nevel ki sírig tartó szerelmet vagy örökéletű emberi kapcsolatokat, és a bizalom, a hűség, az őszinteség szavakat is csak a szóhasználat tartja életben. Az ember olyan szorosan cimborál már az ördöggel, hogy hamis minden vallomás és a mélység csábító hívásának csak kevesen tudnak ellenállni. A téma kapcsán fiatalkorom egyik slágerdala jutott hirtelen eszembe, amelyre akkoriban bulizgattunk:

Az életed csak a tiéd mond mit szeretnél?
Békés világot!
Örök szerelmet!
Gyönyörü álmokat!
Amit én remélek!
Sok-sok világot!
Mosolygó arcokat!
Boldog emberek!
Kik hisznek és szeretnek!

Igy volna jó!

Milyen más a valóság képzeletben merre jársz
1000 csillag közé vágysz fényévekről vissza jársz
Lesz-e új mennyország netán a pokol kacsint rád
Hogyan alszik el a világ sok-sok hosszú év után

Mi vár ránk?

Szóval, integrálódjunk a mai divatba és Carpe Diem vagy álmodjunk tovább és valahol majd csak felébredünk egyszer?

Mostanság, ahogy az év végét tapossuk, az én fejemben is végigszaladnak az elmúlt esztendő eseményei. Valamiféle összegzés-eredmény-konklúziószerű számvetés formájában cincálom őket, de természetesen csak gondolati szinten. Nem feltétlen szükséges az ilyesmi ahhoz, hogy átcsusszanjunk a következő évbe, de szerintem a legtöbb emberben ilyenkor akaratlanul is végigfut valami és megpróbálja értékelni azt. Ha másra nem is jó, de legalább elgondolkodunk azon, hogy mit is csinálnánk esetleg másképp.

Egész életünkben törekszünk valamire, vágyunk dolgok iránt. Pedig tudjuk, ha ember tervez annak mi lesz a vége. Főleg a mai világot jellemző, felgyorsult környezeti, gazdasági, társadalmi (vissza)fejlődésben...

Szinte már klisének számít a léttel kapcsolatos kérdéshalmaz, amelyre az ember folyamatosan keresi a választ. Számomra is egy végtelenségig feszegethető téma, akárcsak az emberi kapcsolatok és az emberi természet. És ez az év valójában erről szólt! Feltárult előttem egy egészen más világ és egy egészen más látásmód. Úgy gondolom, hogy igazából semmi sem lehet tiszta addig, amíg magad meg nem ismered! Amikor az ember képessé válik arra, hogy rálásson az élet VALÓDI értelmére és értékére, illetve tudatosítani tudja, hogy az ÉLET mekkora ajándék, már jó helyen tapogatózik. És  ha a lelki-szellemi-erkölcsi fejlődésünk legmagasabb szintjének eljutásáig a belső énünk a boldogság érzését is megtapasztalja ebben az ‘őrültek házában’, akkor nagy kincset tudhatunk magunknak…   Kell-e ennél több? De közben képesek vagyunk megélni a pillanatot is vagy csak az eredményre koncentrálunk?

The power of NOW

Mindenki elmondhatja, hogy történtek jó dolgok és rosszak egyaránt az elmúlt évben. De talán Karácsony árnyékában, amikor a szeretet parazsa még pislákol néhányunkban, év végi személyes leltárunk készítése során a boldogság kérdése még élesebben döfködi sokunkat.  

Nap, mint nap követi szemem ezt a hatalmas embertömeget az utcákon, a boltokban, ahogy jönnek-mennek, teszik ügyes-bajos dolgukat. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy ő bizony boldog? Mikor mondhatom, hogy boldog vagyok? Lehet-e folyamatosan boldog az ember? Tarthat-e örökké ez az állapot? Tudok-e céltudatosan törekedni rá? Akarok e mindig boldog lenni? Kell-e a szenvedés, a fájdalom, a csalódás, a kudarc stb., hogy újra és újra örülhessek a boldogságnak?

Siker? Pénz? Szerelem? – Ez lenne A nagy titok?

Vagy ahogy Jézus mondja: az erkölcsi jónak a követése?

Mint mindennek ebben a világban, létezik ellentéte. Az ember is egy ellentmondásos lény. Tud jó lenni és egyben gyalázatos is. Elvileg képes lenne a boldogságoz vezető úton járni, mégis tévúton járunk. Nem azt mondom, hogy nem is próbálkozik. Csupán azt, hogy máshol keressük a boldogságot. Test szerint élünk és a testi vágyakat elégítjük ki. Milyen eszközökkel? Pénz, siker, sex, alkohol, drog stb. Közben egyre nő a lelki betegek száma és a test tüneti kezelésével próbáljuk orvosolni. A prognózisok szerint a depresszió és a pánikbetegség 2020-ra a világ vezető betegségei közé fog tartozni. De mi áll a háttérben? A boldogság hiánya???

Tudjuk, hogy a szavak az igazság legkevésbé megbízható közvetítői. Nehéz őszintének lenni másokkal és elmondani, amit valóban gondolunk. Még önmagunknak is nehéz sokszor bevallani az igazat. Pedig az egyszerű igazság lényegesen több szépséget rejteget -  szeretetet, örömöt, nyugalmat, békét stb. – de erre sajnos ma már csak kevés embertársunk képes.

Akkor mi a titka a boldogságnak? Miért nem találjuk meg sohasem igazán? Mert önmagunkban keressük? Mert nem tudjuk, hogy mit is jelent valójában a szeretet? Nem tudunk szeretni? Nem tudjuk megbecsülni, értékelni az életet és amit kapunk? Én-központúság?

Nekem ez az év valami másról szólt, mint a többi. Az élet rejtélyeit kutattam: filozófiai, irodalmi, hitbeli, spirituális, fizikai, pszichológiai, etikai ismeretek alapján próbáltam választ kapni kérdéseimre és olyan kincsekre bukkantam, amelyek minden bizonnyal hatással lesznek életemre a későbbiekben. Ehhez viszont egy időre el kellett csendesednem, kilépni a külső világból és a belsőre koncentrálni. Ugyanis nem külső megfigyelés útján jutunk el a boldogsághoz, hanem belső megtapasztalás által. Az érzelmek jelentik a lélek nyelvét…

Ha nem haladsz befelé, kívül rekedsz.

P.S. Erkölcsi jónak a cselekvése...

 „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.”

Ez az alapvető igazság, amely gróf Széchenyi István nagycenki nyughelyének bejáratánál olvasható, igazán illik a mai gondolat indításához…

A mai nap, amely elhunyt szeretteinkre emlékezünk, és talán kicsit újra átéljük, felidézzük a velük töltött pillanatokat, bizonyosan sok embert gondolkodásra serkent: Vajon mi lehet most velük? Mit csinálnék ma másképp, ha visszapörgethetnénk az időt?   

A Biblia tanításait tanulmányozva azonban most egészen másképp látom ezt az ünnepet. Az élet olyan csodálatos isteni törvényszerűségek szerint működik, hogy hiszem: az élet túléli a halált. Gárdonyi Géza: Útra készülődés című írása pontosabban fogalmazza meg mindezt: 

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,

Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

Egy ajtó bezárul itt a földön,

S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen”

A valóság nekem valahogy azt tükrözi, hogy egyre távolabb vagyunk egymástól és csak a fizikai igények kielégítésével foglalkozunk. Ebben a megvadult, rohanó világban legalább a mai nap emlékezzünk meg szeretteinkről! De ne feledjük, hogy ne a halál után fejezzük ki ragaszkodásunkat, szeretetünket, tiszteletünket a másik iránt, hanem még e földi létben…

Gondolatomat Ady Endre egyik versével zárom.

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899 november 1.

Egy idézettel kezdeném a következő gondolatomat:

„Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról.
A mának elég a maga baja.”
Mt(6:34)

Azt hiszem, ez az ige sokunkat próbára tesz. Hogy lehetne az ember nyugodt, amikor nap, mint nap rendezetlen ügyek tornyosulnak felettünk: anyagi gondok, magánélet, lelki válság, problémák kapcsolatainkban, időhiány, önértékelési gondok, igazságtalan helyzetek stb. Meg tudjuk-e vajon oldani őket? Tudunk-e hinni a problémák közepette? Van-e elég erőnk küzdeni ebben a harcban?

Úgy érzem, hogy kétféle élet létezik: amikor az emberi természet szerint élünk és saját utakon járunk VAGY hitből élünk ÉS átadjuk magunkat a vezetésnek

Ez utóbbi viszont egy újabb kérdést vet fel számomra: Mennyire vagyunk türelmesek? Mennyire mély a hitünk? Ki tudjuk-e a várni a szükséges időt? Tudunk-e veszíteni?  Mi értelme ennek a sok küzdelemnek?

A keresztény emberek sokszor nagy gondolkodók. De az, aki a földi életben tud veszíteni, az az igazi keresztény. Mert "rovarok arája leszel a föld mélyén". Vagyis, amit a földön elértek az por és hamu lesz. De amit a lélek megtanul, az lesz a belépőjegy.

Útravalónak:

"Minden lehetséges annak, aki hisz."
Mk(9:23)

"Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.
Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak."
Mt(7:7-8)

"A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény."
Gal(5:22-23)

Ma reggel elolvastam a napi üzenetet, amelyben ez állt:

"Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak." Ézsaiás könyve 41:10

„Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” Lukács evangéliuma 11:10

Mennyire időszerű ez a két gondolat számomra! Sokszor eszembe jut Dr. Reisinger János egyik előadása, amely az emberi természetünk legyőzéséről szól. Még ha tudatában vagyunk is annak, hogy helytelenül cselekszünk, mégis adódnak olyan helyzetek, amikor nem látunk más megoldást. Lehet, hogy én gondolkodok szélsőségekben és valamit vagy jól csinálok vagy sehogy. Vajon eljut-e az ember földi élete során arra a pontra, hogy nem követ el hibát? 

És legyőzni rossz emberi szokásainkat? A félelmet, az aggodalmat, a csüggedést, a haragot , a büszkeséget, a lustaságot, a sértődékenységet stb. Ezt sajnos nem tanítják sehol! Pedig fontosabb, mint bármi más, hogy jobb életet élhessünk. Szinte lehetetlennek tűnő és nagy erőpróbát igénylő feladat! Pedig van rá megoldás!

"Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." Timóteushoz írt második levél 1:7

"A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé s szeretetben." János első levele 4:18

Szinte minden bibliai idézet és gondolat párhuzamba állítható a Felismerésekkel. Mikor tud az ember szeretettel fordulni környezetéhez? Ha önmaga képes ráhangolódni az isteni szeretetre. Meglátja a szépet, Isten jelenlétét a természet rendszerében, önmagát beleilleszti az univerzumba és a bibliai tanítások ismerete alapján jelen van a pillanatban. És honnan van az erő? Ha valaki olvasta A mennyei prófécia c. könyvet, akkor tudja. És mi is az a józanság? A helyesen gondolkodás képessége, amely elvileg rendelkezésünkre áll.

Az életet ajándékba kaptuk, amelynek minden pillanata értékes kell, hogy legyen. Csak sajnos az érték szó manapság egészen mást jelent, mint amilyen célt nekünk kellene elérni, teljesíteni. Ez viszont a lét lényegének megismerése nélkül nem fog átértékelődni.

De ebben az anyagias világban hogyan lehet valódi értékeket elérni? Én azt hiszem, hogy itt kapnak szerepet a véletlenek, amelyek igenis léteznek. Az egoista ember a saját maga által kreált célok után rohan, sokszor gátlástalanul. Pedig feladatunk teljesítése érdekében megkapjuk a szükséges "eszközöket", amennyiben felismerjük őket. Ebben segít az önismeret, a Biblia mint etalon és a gondolkodás művészete, amely az előző két tényező alapján segít különbséget tenni a jó és rossz között, azaz a széles és a keskeny út között választani.

Vajon beszélhetünk-e önzetlen szeretetől a mai világban?

Mindenkinek megvan a módszere arra, hogyan érje el azt, amit akar. A manipulációt a legtöbben saját igazuk bizonygatása miatt, mások megnyerésére, ártatlanságuk nyomatékosítására használják, de indíttatása lehet éppen hatalomi harc is. Saját, önös érdekeit kézenfekvő és sokszor még logikusnak tűnő magyarázatattal álcázza. Közvetlen vagy közvetett módon egyaránt lehet valós vagy éppen a kreált elvek mellé állítani az embereket.

Mennyire járható ez? Mikor tekinthető a manipuláció negatívnak?

Számomra nem igazán az indítékok, mint az eszközök kérdése az izgató. Mivel mindenképpen eltitkolt és csak sejthető információkra gyanakodhatunk, így még a jó emberismerőknek is nehéz kiszűrni a valós okokat. Mit lehet tenni? Ha sikerül átlátnunk a szitán, akkor vagy leleplezzük vagy tovább játszunk... bár én akkor is jobban örülnék az őszinteségnek, mert nálam ez csakis a bizalom kijátszásához vezet.

Saját tapasztalatomból kiindulva kezdtem etikával foglalkozni... Ilyen vagyok. Őrülten kíváncsi...

Azon gondolkodtam, hogy ugye vannak jó és rossz dolgok. Ez a két erő két különböző irányba húzza az embert. 

Mindenkinek vannak tapasztalatai, amelyek jók vagy rosszak. Jónak mondjuk azt, amely örömöt ad; rossznak azt, amely keserűséget, fájdalmat. Van olyan, amelyet emberi cselekvés eredményez és van, amely tőle független. Általában felszínesen vizsgáljuk a dolgok okait. Érdemes mélyebben is  keresgélni, hogy a lényeghez eljussunk… Most elmondom, hogy én mire jutottam.

Látjuk, hogy ez a világ a gonosz hatalmában van. De ne essünk akkora túlzásokba, hiszen nagyon sok jó ember is él köztünk és nagyon sok jó dolog is van az életünkben. De vajon, ha jót cselekszünk, akkor azt csak saját érdekünkben tesszük? Hány százalékban akarjuk, hogy másnak is jó legyen? Hányan vagyunk képesek másnak örömet szerezni úgy, hogy ne önmagam legyek a fontos? Érdekes, hogy sokszor azoktól az emberektől kapunk jót, akiktől nem is várnánk. És az az ember, aki "szeret", a másik bajában is csak saját sebeit nyalogatja.

Következtetés:

Az az ember, aki a másik ember érdekeit szem előtt tartva a másik emberért cselekszik: a másikat szereti, viszont az az ember, aki csak saját érdekeit tartja szem előtt és másokon érvényesíti akaratát önmagát szereti. Tehát attól függ minden jó és rossz, hogy a szeretet, vagy az önzés dominál-e az emberben. (Az a jó és rossz, amelyet egymásnak okozunk, és egymás felől tapasztalunk.) Vigyázzunk! Látszatszeretet és önzés együtt, képmutatás.

Az ember folymatosan harcol a jóval és a rosszal. Néha nem könnyű különbséget tenni köztük, hiszen mindkettő lehet csábító és megtévesztő... 

Hitre térésem óta kiemelt érdeklődéssel tanulmányozom a Biblia hitelességéről szóló írásokat. Sokat gondolkodtam azon, hogy nagyszüleink idejében vajon mennyire volt tudatos a hit? Vagy teljesen természetes volt számukra, hiszen ebben nőttek fel? Felmerült-e bennük, hogy az, aminek hagyománya van még nem biztos, hogy igaz? Vajon felfedezték-e az összefüggéseket saját életükben? Elmélkedtek-e azon, amit hallottak az istentiszteleten? Vagy csak a megszokás, a hagyomány, a szóbeszédek miatt jártak templomba? Összevetették-e a hallottakat a Bibliával? Használtak-e valamilyen kontrollt? Ismerték-e a Bibliát vagy vakon elhittek mindent? Hogyan élhették meg azt a jelenséget, amit nem látunk, nem hallunk, mégis létezik? Vajon eljátszottak-e a végtelen vagy az örök gondolatával? Mennyire értették meg az élet értékét, értelmét és célját?

Számomra is meglepő, hogy a valódi hit mit jelent, hiszen a közvéleményben inkább párosítják a hiszékenységgel, naívsággal, gyengeséggel, amelyben a szegények, gyámoltalanok vigaszt keresnek.

A bibliai hit-fogalom azonban merőben más. Nem csak abból áll, hogy hiszünk. Nehéz megfeleni és szerintem csak keveseknek sikerül.

"Tanár: az ÚR. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, hogyha készülünk nagyon.
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap vizsgaalkalom!"

Nekünk sincs egyszerű dolgunk és kíváncsi lennék, hogy az utánunk következő generációk mit fognak hallani az iskolában a teremtésről és az élet kialakulásáról. Ugyanis az evolúciós elméletet úgy tűnik, hogy megelőzi az intelligens tervezés elmélete.

Elég sok cikk jelent már meg arról, hogy Darwin és az evolúció elmélete nem tekinthető tudományosan bizonyítottnak. De az intelligens tervezésről nálunk még igen ritkán lehet hallani. Phillip E. Johnson nevéhez fűződik az elmélet, aki 1993-ban megjelent Darwin perbe fogva című munkájában fejtette ki gondolatait részletesen. Ennek alapja, hogy a földi élet nem jöhetett létre egy felsőbb intelligencia beavatkozása nélkül.

Voltaire is sokat foglalkozott a kérdéssel:

"Sorsunk rettegés, minden nézet szerint,
s olyan, mit biztosan hihetnénk, semmi sincs,
És a természetet kár is kérdezni, néma:
Isten kell, hogy legyen, ki szól is hozzánk néha.

Saját műve, csak Ő magyarázhatja azt,
tőle vár érveket a bölcs, s a bús vigaszt.
Nélküle kétely és tévelygések hínárja
Húz, és a fulladó nem lelhet szalmaszálra."

"Képet formál a szem könnyedén fényből-árnyból,
Épp istene felől, céljáról, végokáról
Nem tudhat bizonyosat az ember sohasem?
A világ látható, a világ Ura nem?"

"Nem, Isten oktalan életet nem adott,
Halandók homlokán a jele ott ragyog."

Newton: "A Nap, a bolygók és üstökösök ezen kiváló rendszere csak egy értelmes és hatalmas Lény tanácsvégzéséből és hatalmából keletkezhetett... Ő uralkodik mindenen, nem úgy, mint világlélek, hanem úgy, mint Úr a Mindenség felett... S az igazi uralomból következik, hogy az igazi Isten élő, értelmes és hatalmas."

Darwin is feltételezett egy értelmes Lényt minden mögött. Önéletrajzában ezt írja: "Annak a meggyőződésnek, hogy Isten létezik, van egy másik forrása, amely az értelemből és nem az érzelmekből fakad: és ennek már én is alávetem magam. Nehéz, szinte lehetetlen elképzelni, hogy a hatalmas és csodálatos világmindenséget, az embert és azon képességét, hogy a múltba tekintsen és a jövőbe lásson - a vak véletlen, a szükségszerűség hozta volna létre. Tehát kénytelen vagyok hinni abban, hogy az Ősok értelmes aggyal rendelkezett."

Wilhelm Busch azonos című írása egy kedves ismerősöm által jutott el hozzám. Ekkor már túl voltam saját életem ok-okozati összefüggéseinek vizsgálatán, megmagyarázhatatlan események sokaságán, különös véletlenek és egybeesések felismerésén, a lélek és a spiritualitás elképesztő kapcsolatán, számos filozófiai mű olvasásán, végül önismereti kutatással zárult a kör...  Vagyis csak azt hittem. Másrészt nagyon sok emberrel folytattam mélyreható beszélgetést, amely más emberek lelki világát, gondolkodását, érzelmeit felszínre hozta, ezzel is közelebb vitt valami olyasmihez, amely mások számára nem látható és nem érzékelhető.

A folyamatból kimaradt egy valami, a hit. Bevallom (szégyen vagy nem), de nem tartottam magam vallásos vagy hívő embernek. Igaz, hogy ebben a szellemben nőttem fel, így nem is volt kérdéses Isten és Jézus létezése. Sajnos néhány imán kívül ismeretem ki is merült ezen a téren. Félelmetes dolgok történtek velem, amelyet csak nagyon kevés ember képes megérteni, de ezekről nem is szívesen beszélek. Egyszerűen ámulok és bámulok a világ rejtelmein.

Dr. Reisenger János irodalomtörténész előadásán már biztosan tudtam, hogy mi történt velem. Miért szenvedtem az elmúlt időszakban, mi játszódott le bennem, miért fogtak el egészen új érzések, miért változtam meg ennyire. Az előadás végén mindenre választ kaptam. Nem magyarázható naivsággal, hiszékenységgel, érzelmi labilitással. Soha nem éreztem ennyire nyitottnak és kiegyensúlyozottnak magam. Most lett teljes a kép.

Minden nap adódnak újabb és újabb problémák az életünkben. És sajnos mindenki úgy éli az életét, ahogy önmaga elképzeli. Ha adnánk magunknak egy kis időt és lejátszanánk újra eddigi életünket magyarázatokat, összefüggést keresve, majd ugyanezt környezetünkkel és a külső világgal... Annyira egyértelmű, hogy minden mindennel összefügg. Nehezen bocsátom meg magamnak, hogy csak most vettem elő igazán a Bibliát. Itt van egy mű, amely az egyetlen és a legtökéletesebb útmutató az élethez. Szánalmasak vagyunk, hogy nem ismerjük és ezért nem is tudjuk, hogyan éljünk! Tévelygünk, mert nem ismerjük Isten írását és hatalmát.

Egyek vagyunk, ugyanazokkal a problémákkal. Önző világban élünk, ahol az embereknek gyógyítóra van szükségük. Jézus kedves volt és igazságos. De az igazságot sohasem sértő módon hozta felszínre, hiszen az nem gyógyít. Az igazságot szeretetben kell követni. Kendőzetlenül, de nem bántóan. Megjátszott emberi szív? Szinte minden nap találkozunk ilyennel. Jézus azt mondja, hogy a szelíd és alázatos szív vezet a lelki nyugalomhoz.

Folyton vágyakozunk, célokat tűzünk ki magunk elé, akaratunkat tűzön-vízen át véghezvisszük. Szinte önmagunk és mások foglyai vagyunk. Kőkeményen ragaszkodunk saját akaratunkhoz. Természetesen legyen akaratunk, de egyensúlyban Isten akaratával.

Engednünk, kell az Ő akaratának, hiszen Ő a bölcsebb. Ő sohasem vétkezett, ártatlanul halt meg. Jézust megalázta magát. Mi viszont nem vagyunk alázatosak. Pedig meg kellene tanulnunk! Ha nehézségünk támad az életben, az első gondolatunk az legyen, hogy örömnek tekintsük. Légy méltó elviselni, alázkodj meg, és Isten megsegít. Ha nem lenne megpróbáltatás, hogy erősödnénk meg? Isten erőt fog adni, de ehhez hinni kell és kérni.

Nem az iskola vagy a társadalom fog segíteni, hogy megtaláljuk Őt. És nem is az egyház. Magunknak kell. Látom, hogy sok ember kedvét szegte a kötelező hittanóra és biztos vagyok benne, hogy a tanítás módszere is. Isten mindenkinek ad lehetőséget, hogy közel kerüljön hozzá! Nagyon sok mindent elért és tett már az ember, de sohasem lehet ő a mérce. Isten tekintélye más, mint az emberé. Ne az embernek akarjunk tetszeni és megfelelni, hanem Istennek. Elborzadok, ha rágondolok a mai világra. Két évet dolgoztam eddig és nehezen emésztettem meg a látottakat és tapasztaltakat. Főleg fájdalommal fogadjuk el attól, akit szeretünk és hittünk, bíztunk benne. Akkor mi mehet nagyban? Vagy nézzük meg az emberi kapcsolatokat! Mit látnak a fiatalok és mi lesz belőlük? Egy erkölcsi fertő, ahol a pénz és a hatalom beszél! De micsoda pénz az ilyen, amelyen nincs áldás?

Nincsenek illúzióim, hiszen mindenhol emberek vannak... Az az igazság, hogy most már hálás is vagyok a történtekért. Nagyon megszenvedtem őket, de rendkívüli módon megerősített és egy sokkal tökéletesebb képet kaptam önmagamról. Már tudom, hogy hol a helyem a világban, hogyan akarok élni, mi a jó nekem vagy mit adhatok másoknak. Bárhogyan is alakul az életem az egészen biztos, hogy becsületesen fogok élni. Tudom, hogy ebben a formában nagyon nehéz a mai világban, de számomra elképzelhetetlen máshogy. Ez a világ egyre rosszabb lesz. De minden kincsnél féltettebben kell őrizni a szívünket. Az az ember, aki önzetlenül képes szeretni, szabad ember, tiszta lelkű. Bármennyire is furcsa, de ez így van. És az az ember lesz számomra értékes, aki erre képes. Ehhez viszont hosszú út vezet el, amelyet mindenkinek meg kell tennie, hogy megtalálja önmagában azt, amelyet elvesztett.

Nevezhetjük hazugnak, gonosznak, aljasnak stb. azt a világot, amit mi teszünk azzá. De mindenkinek egyszer el kell számolnia bűneivel, ahol nem lehet hazudni, csalni, kijátszani, szívességért cserében kibújni a felelősség alól...

Tanítás, tettek, csoda... ez mind Jézus, Isten fia. Az Ő eszköze a szeretet. Hát ezért nem találtam én a helyem ebben a világban, ebben a környezetben. Lehet, hogy az, akinek kifinomultabb a lelke vagy mondhatom azt is, hogy érzékenyebb (abban a jelentésben, hogy képes olyan élményeket is megélni, amely mások számára egészen felfoghatatlan lenne), annak először át kell esnie a lelki megrázkódtatáson, amely éri ebben a világban. Ez mindenképpen sorsdöntő lesz és meghatározza jövőjét.

Nagyon tudatos hozzáállást, erőt (energiát) és hitet kíván. Megtisztultan új irányt veszünk, figyelmünk középpontjában egészen más dolgok kerülnek, új vágyaink lesznek, egy új élet kezdődik.

Két, egymással szoros kapcsolatban lévő szó. Mégis nagy a különbség köztük. Az egyedüllét ugyebár nem egyenlő a magánnyal és nem feltétlenül rossz.

Nem tagadom, én is szeretek egyedül lenni és szükségem is van rá. Amikor az ember elfoglalt és nincs ideje még saját gondolataira sem, pár perc egyedüllét, csend elég, hogy ismét erőt merítsen. Ez a fajta egyedüllét nem is káros. Sőt! Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én nagyon jól és hasznosan töltöm el az időmet még egyedül is, viszont képes vagyok látványosan unatkozni társaságban. Azonban olyan helyzet is fennállhat, amikor az egyedüllét és a magány együtt van jelen. Sohasem éreztem még ilyesmit korábban. Szerencsétlen egybeesések miatt azonban igen súlyos lelki zavart tud eredményezni. Egyedül élni - Munka & Magánélet egybeesése. Külön-külön is őrjítő érzéseket képes produkálni - látom ismerőseimen -, hát még együtt. (Később ezek okozta testi tünetekről, betegségekről is szólok.)

Albert Schweitzert idézve: "beleolvadunk a tömegbe, mégis magányosak vagyunk." De miért? Sokat töprengtem ezen a kijelentésen. Hiszen vannak hozzánk tartozók, rokonok, ismerősök, munkatársak, barátok és még ki tudja... De kevesen vagyunk képesek valódi érzéseket őszintén megélni. Nem érünk rá, azt csak a gyengék szokták, mit fognak szólni stb. indokokkal elhárítjuk. Ha nem veszünk tudomást róla, ha nem mondjuk magányosak maradunk. Az egyedüllétre sok megoldás létezik (élettárs, házasság stb), de a magányosságra csak egy: az őszinte szeretet, amelyet a lélek szabadsága adhat meg. Képmutatás, önámítás, önzés, felületesség, tiszteletlenség jellemez minket. Csodálkozunk, hogy magányosak vagyunk? A testi vonzalom, az anyagi biztonság, a szakmai siker, a hírnév mind-mind vonzóak, hogy kapcsolatok alakuljanak ki. De milyen célból? Pillanatnyi örömforrások esetleg, hogy saját önzésünket kielégítjük, de mit érez a lelkünk? Boldog?

Nem olyan régen olvastam a következő gondolatot. Valahogy így szólt: Ha egy szerelmi kapcsolat nem visz közelebb önmagamhoz, ha ebben a kapcsolatban nem segítem közelebb a társamat önmagához, akkor ez a szerelem-tűnjék bármily biztosnak és szenvedélyesnek-nem lehet igazi.

"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz...
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes."

(Veronica A. Shoffstall)

Biztosan nagyon sokat gondolkodtunk már egy bizonyos szó jelentésén: szeretlek. Ha ezt egyik családtagunk mondja, akkor tudjuk, mit ért rajta. Ha társunk, párunk, szerelmünk, feleségünk vagy férjünk, sosem lehetünk biztosak benne, hogy hogyan érti. Szeret, mert jó hogy vagyok az életében? Szeret, mert nincs egyedül? Szeret, mert szüksége van rám? Szeret, mert megértem? Szeret, mert számíthat rám? Vajon más is van az életében, akit ugyanígy szeret? Szerelemmel? Vajon színleli? Vajon érdekből? Őszinte velem vagy csak tudja, hogy én ezt akarom hallani?

Azt mondják, hogy a házasság egyetlen célja, hogy ne legyünk egyedül. Bármi jobb a semminél. És tényleg ezt tapasztalom. Formálisan élünk, adunk a látszatra, közben mindenki szeretethiányban szenved és beteg. Pontosan. Beteg. A szeretethiány nem csak a lelkünk betegsége, amely gyógyítható pótcselekvésekkel. Ennél lényegesen komolyabb! Nem tudunk szeretni és nem tudunk öszinték lenni önmagunkhoz és másokhoz.

Életem során látottak és hallottak alapján megismertem, hogy a szeretlek szó  hányféle jelentéssel is bír... 

Kérdés: Mennyire képes szeretni egy önző ember?

Az önzés a szeretet ellentéte, mivel az önző ember mindig önmaga körül forog. Elsősorban saját igényeivel, egészségével, kényelmével foglalkozik. A szeretet viszont mindig a másik személyére összpontosít. Tehát, valamilyen szinten biztosan képes, de csak olyan mértékben, amely saját érdekeit is szolgálja. Pedig az önzés nem csak másoknak okoz szenvedést, saját lelke is csorbul. Ezt viszont csak akkor fogja felismeri, ha egyszer egy olyan élethelyzetet kap, amely megszorongatja az egóját és képes lesz annak határait átlépni.

Teljesen átlagos, egyszerű, hétköznapi szó...  Bárcsak az lenne! Sajnos, nem. Szó, amely mögött komoly tartalom van... Fontos emlékek, esetek, visszafordíthatatlan következmények, megváltoztathatatlan álláspontok... lelki megpróbáltatások, problémák, nehézségek, amelyek képesek felborítani, elrontani mindent. Pedig csak egy szó, mégis folyton szóba kerül...

A szavakkal valós gondolatainkat, véleményünket, érzéseinket kellene elmondani az érintetteknek, amelynek pont az lenne a lényege, hogy fel merjük-e vállalni önmagunkat. Ami nem is olyan könnyű! Ha  szemtől szemben el tudjuk mondani, amit gondolunk, kiadjuk magunkat és sebezhetővé válunk, vagy éppen nem akarjuk megbántani az illetőt, kerülni akarjuk a kényes helyzeteket.  Félünk, hogy mást fognak rólunk gondolni, megváltozik a hozzáállás, esetleg csalódást okozunk vagy éppen fájdalmat vagy egy olyan helyzetet, amelyből nincs visszaút. Kerülgetjük a forró kását, amíg csak lehet. Remélve, hogy az komplikációmentes(ebb)... Engem mégis egészen más megközelítésből foglakoztat az őszinteség már egy ideje... Az őszinteség jó dolog és örülni kell, ha még vannak ilyen emberek. De honnan tudjam, hogy valaki őszinte??? Szeretném elhinni, amit hallok, de nem sikerül. Mit lehet ilyenkor tenni? Bizalmatlan lennék?? Vagy tényleg működik egy belső hang? Megérzés?

Nagy a súlya minden szónak, amely egy hatalmas eszköz az ember kezében. Mindent el lehet vele érni, de sokat lehet veszíteni is. Tegyük fel, hogy hiszek! Mondjuk, meggyőzöm magam, hogy amit hallok az igaz. Mert el akarom hinni... mert nem akarom tudomásul venni, hogy nem igaz. Egyszerűen nem akarom tudni az igazat. Persze csak feltételesen... De akkor is ott vannak a tények és a tettek... Azt nem tudom kiszínezni! 

Ez örök dilemma! Remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet.

A testbeszéd sokat segít saját magunk és mások megismerésében. Az ember mozdulata, pillantása, gesztusa fontos információforrás. Szinte mindent elárulnak az illető hangulatáról, gondolatairól, érzelmeiről, amelyeket nem rejthetünk el, hiszen akaratlanul is "ránk van írva". Minden esetben igen hasznos lehet ahhoz, hogy minél több információt legyünk képesek összegyűjteni valamiről vagy/és valakiről. Ezért érdemes időt fordítani a non verbális kommunikáció tanulmányozására és olvasni a felénk érkező jelekből. Kiváltképpen, ha bizonytalanságot érzünk annak valódiságáról.

Pszichológusok szerint érzéseinkre, magatartásunkra vonatkozó vélemény 7 százalékban az elmondottak, 38 százalékban hangunk és 55(!) százalékban arckifejezésünk alapján alakul ki. A testbeszédben a jelek 3 főcsoportját különböztetik meg: a negatív, a bizonytalanságot kifejező és a pozitív jeleket. A negatív jelek nem feltétlenül ellenséges hozzáállást jelentenek, kifejezhetik a félelmet is. Öt csatornából - arc, kar, kéz, láb, testtartás - lehet ezeket a jeleket "fogni". A kutatók szerint akár 1 millió jelzésféle létezik!

1. Intim zóna - 15-45 cm között:
- a legfontosabb
- az érzelmileg közelállók hatolhatnak csak be ide
- létezik "szoros intim" zóna is, legfeljebb 15 cm-re terjed, és csupán fizikai érintkezés során érhető el

2. Személyes zóna - 46 cm - 1,2 m között:
- koktélpartikon, hivatalos és társas összejöveteleken, baráti találkozókon

3. Társadalmi zóna - 1,2 - 3,6 m között:
- idegenektől (a házhoz érkező mesteremberektől), és mindazoktól, akiket nem ismerünk eléggé

4. Nyilvános zóna - 3,6 m felett:
- ha nagy létszámú csoporthoz beszélünk

Tehát vigyázat! Minden mozdulatunkkal közlünk valamit, amely akaratunktól függetlenül is működik. Mások számára ez érzékelhető és értelmezhető...

Sigmund Freud Rossz közérzet az emberi kultúrában c. műve a következő gondolattal indul: "Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik... megfeledkezünk az emberi világról és lelki életének a tarkaságáról."

Minden kornak megvan a maga szépsége és hibája. Mégis az az érzésem, hogy olyan időket élünk, ahol Freud megállapítása még inkább helyt álló. Sokszor elítéljük ezt a világot és hibáztatjuk, hogy milyen személytelenek lett. De vegyük figyelembe azt is, hogy nem csak a világ, hanem mi magunk is megváltoztunk. Sajnos rossz irányba. Se tisztesség, se tisztelet, se őszinteség, se becsület, se erkölcs, sem fegyelem, se figyelem, se időnk, se alázat, se szeretet… És most kérdem én. Hova vezet ez?

A modern technikának köszönhetően sok embert megismertem: idősebbeket-fiatalokat, tanultakat-kevésbé képzetteket, ismerteket-kevésbé ismerteket, boldogokat-boldogtalanokat, szerencséseket-pecheseket. Kérdezheted, hogy miért fontos ez nekem. Mert érdekel mások lelki világa. Lehetsz bármilyen intelligens, értelmes vagy bölcs a testi-lelki harmónia elérése művészet... segítség nélkül senkinek sem megy. Ha beteg vagy, orvoshoz mész, ha a lelked fáj, leginkább szenvedsz... sokszor egyedül. Mert bármennyire is sok ember vesz körül, mégis valami hiányzik. Talán csak egy emberi szó, amelyből szeretet, megértés, biztonság árad... egy kedves emberi szó, amely akár életet is menthet.

Az emberi létnek rengeteg csodája van, de a legnagyobb talán a szeretet. A szerető ember állandóan tudatában van az élet örömeinek és csodáinak. Annyi minden van, ami boldoggá tehet minket, hiszen mindennek megvan a maga szépsége. Mégis olyan nehezen vesszük észre...

Miért?

Nekem az az érzésem, hogy nem tudunk szeretni. Álszeretetben/műszeretetben élünk és képmutató lelki terrort végzünk nap, mint nap embertársaink, környezetünk, munkánk, a világ felé. A szeretet ma azt jelenti, hogy engem szeressenek. Pedig a szeretet adást, szolgálatot jelent, nem pedig a magamról való gondoskodást. Vagy ez a fogalom ma már az emberi értelem határait felülmúlja? De lehet-e ebben a roppant módon önző világban így élni? Amikor az ember jó szándékával visszaélnek? Mennyire felelős ezért a társadalom, a gazdaság, a politika? Vagyis a körülmények. Mennyire megbízható műszerünk a lelkiismeret? Egyáltalán odafigyelünk rá? Megjavíthatjuk-e elrontott életünket?

Abban az időben, amikor reményteljesen kutattam a fenntarthatóság lehetőségeit környezetünk érdekében, bármit is céloztam meg, mindig az egyén, az emberi tudat reformálásához vezetett, mint kiindulópont. És most, az erkölcsi oldaláról közelítve meg a témát: ez a világ akkor lesz jobb, ha egyénenként jók leszünk. És csak akkor van esély emberi erőből fenntartható állapotokat teremteni. Vagyis fennmaradni. Erre viszont az emberiség ezzel a gondolkodásmóddal és természettel képtelen!

Az ember sokszor érzi, hogy nincs ereje és csak sodródik az árral. Az okát kereshetjük a munkahelyen, a magánéletünkben, egészségi állapotunkban, de egyéb tényezők - például környezetünk - is közrejátszanak. Ilyenkor kimerültnek, fáradtnak, talán elveszettnek, céltalannak, csalódottnak, lehangoltnak érezzük magunkat. Hogyan lehet ezen tovább lépni? Amennyiben lehetséges, akkor szakítani kell azokkal a jelenségekkel, amelyek csökkentik az energiaszintünket. Pl. ha nem elégít ki az, amit csinálsz, ahogy élsz; az a közeg, amiben mozogsz; ha reménytelennek tűnik egy-egy küzdelem, lépj tovább! Hallgass a megérzéseidre! Olyan dolgokra kell összpontosítani, amelyek jó hatással vannak ránk...

A szépség emeli az energiaszintünket. Keressünk olyan dolgokat, amelyek tetszenek! Ehhez azonban fejleszteni kell a szépség iránti érzékünket. Tudatosítani kell, hogy a természet szépsége vagy épp egy személy valamely tulajdonsága, közelsége hat ránk kedvezően. Minden számunkra pozitív felismeréssel, minden új kapcsolattal egyre magasabb energiaszintre jutunk. De a szív felébredéséhez időre van szükség. A nyugodt, békés elme a legjobb kiindulópont... nyisd ki a Bibliát.

Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor nem hihetjük azt, hogy minden csak anyagból áll. A modern fizika felfedezései és a keleti bölcsességek szintézise egy óriási energiamezőt feltételez. A világegyetemben minden energiából áll, amely megteremti a formát és az anyagot. Ez a valóság. Minden energia összefügg, így az emberi tudat is alakítható. Gondolataink által mi vagyunk a teremtők. A tudatosság, a hála, a szépség, a becsületesség, az öröm, és a bizalom által harmóniába kerülünk az univerzális energiával. Amikor pozitív szándékkal használjuk képességeinket, elébünk jönnek a dolgok. Az energiaszint emelése nem szükségszerűen nehéz. Olyankor emelkedik, amikor tökéletesen jelen vagyunk a pillanatban. Amikor szíved nyitott és békében élsz mindennel, ami életedben történik, akkor kapcsolódtál rá saját energiaforrásodra.

Az ember nagyon könnyen el tudja szórni az energiáját. Ehhez elég egy barátságtalan megjegyzés, egy tekintet, egy rossz érzés, egy kellemetlen helyzet, valaminek a hiánya, vagy ezek sorozata, és az ember máris széthullik darabokra. Persze ez egyéntől függ, mikor, mitől, mennyire. Akit mélyen érint, és a lelkébe gázolnak, nehezebben dolgozza fel. Ha felhagynánk a minket megölő hatalomvágytól való függéssel, a folyamatos versenyfutással, bizonyítgatással, akkor tudnánk figyelni saját magunkra és környezetünkre.

SZERETET - Ha tudnánk, hogy mi is a szeretet! Csak tapogatózunk a sötétben, mert azt hisszük, hogy mi emberek mindent jobban tudunk.  Hogyan lesz az aranyból sárgolyó? A valóság önmagáért beszél...

Utunk tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, amelynek még nem látjuk a végét. De miért indultunk útnak? És hova vezet? Vajon helyes irányba megyünk?  Mit tegyünk, ha elakadtunk?

A belső keresése, életünk célja sok embert gondolkodtat el. Nap mint nap adódnak nehéz helyzetek, megoldatlan gondok, váratlan örömök, hirtelen tragédiák, csalódások. Nem értjük, nem tudjuk, hogy miért... vagy miért éppen velünk történik. Pedig a válasz nem titok. Csak figyelni kell...

... figyelni az összefüggéseket, levonni a következtetéseket, tanulni a hibáinkból. De legfőképpen figyelni a belső hangra, a megérzéseinkre, az ösztöneinkre... és a vezetésre. Mert van Valaki, akire mindig számíthatunk. Fel kell ébreszteni magunkban az ősi ösztönt, hogy részei lehessünk egy spirituális kibontakozásnak. Az intuíció, a megérzés az ember belső érzékszerve, a hit pedig a 6. érzékszerv, amely elvezet célunkhoz.

Annak ellenére, hogy mindenki egy különálló személy, attól a Világmindenség része. Ha hallgatunk intuíciónkra, a véletlenek tudatosításával nyitottá válunk és spontán módon cselekszünk és ha van hitünk, akkor teljesíteni tudjuk küldetésünket.