Sigmund Freud Rossz közérzet az emberi kultúrában c. műve a következő gondolattal indul: "Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik... megfeledkezünk az emberi világról és lelki életének a tarkaságáról."

Minden kornak megvan a maga szépsége és hibája. Mégis az az érzésem, hogy olyan időket élünk, ahol Freud megállapítása még inkább helyt álló. Sokszor elítéljük ezt a világot és hibáztatjuk, hogy milyen személytelenek lett. De vegyük figyelembe azt is, hogy nem csak a világ, hanem mi magunk is megváltoztunk. Sajnos rossz irányba. Se tisztesség, se tisztelet, se őszinteség, se becsület, se erkölcs, sem fegyelem, se figyelem, se időnk, se alázat, se szeretet… És most kérdem én. Hova vezet ez?

A modern technikának köszönhetően sok embert megismertem: idősebbeket-fiatalokat, tanultakat-kevésbé képzetteket, ismerteket-kevésbé ismerteket, boldogokat-boldogtalanokat, szerencséseket-pecheseket. Kérdezheted, hogy miért fontos ez nekem. Mert érdekel mások lelki világa. Lehetsz bármilyen intelligens, értelmes vagy bölcs a testi-lelki harmónia elérése művészet... segítség nélkül senkinek sem megy. Ha beteg vagy, orvoshoz mész, ha a lelked fáj, leginkább szenvedsz... sokszor egyedül. Mert bármennyire is sok ember vesz körül, mégis valami hiányzik. Talán csak egy emberi szó, amelyből szeretet, megértés, biztonság árad... egy kedves emberi szó, amely akár életet is menthet.

Az emberi létnek rengeteg csodája van, de a legnagyobb talán a szeretet. A szerető ember állandóan tudatában van az élet örömeinek és csodáinak. Annyi minden van, ami boldoggá tehet minket, hiszen mindennek megvan a maga szépsége. Mégis olyan nehezen vesszük észre...

Miért?

Nekem az az érzésem, hogy nem tudunk szeretni. Álszeretetben/műszeretetben élünk és képmutató lelki terrort végzünk nap, mint nap embertársaink, környezetünk, munkánk, a világ felé. A szeretet ma azt jelenti, hogy engem szeressenek. Pedig a szeretet adást, szolgálatot jelent, nem pedig a magamról való gondoskodást. Vagy ez a fogalom ma már az emberi értelem határait felülmúlja? De lehet-e ebben a roppant módon önző világban így élni? Amikor az ember jó szándékával visszaélnek? Mennyire felelős ezért a társadalom, a gazdaság, a politika? Vagyis a körülmények. Mennyire megbízható műszerünk a lelkiismeret? Egyáltalán odafigyelünk rá? Megjavíthatjuk-e elrontott életünket?

Abban az időben, amikor reményteljesen kutattam a fenntarthatóság lehetőségeit környezetünk érdekében, bármit is céloztam meg, mindig az egyén, az emberi tudat reformálásához vezetett, mint kiindulópont. És most, az erkölcsi oldaláról közelítve meg a témát: ez a világ akkor lesz jobb, ha egyénenként jók leszünk. És csak akkor van esély emberi erőből fenntartható állapotokat teremteni. Vagyis fennmaradni. Erre viszont az emberiség ezzel a gondolkodásmóddal és természettel képtelen!