Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó… A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek. -De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca… -Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üverből üverbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek… Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe…” - Wass Albert
Csoszka
2009.12.19. 08:15 :: Desire&Reality
A csillagok ragyogása volt két szemében,
Nap tündöklésénél szebb volt mosolya!
Elindult egy lélek, tovább szállt,
Távolra tőlünk, mely nagyon fáj!!!
***
Nem vársz már minket ragyogó szemekkel, Nem örülsz már nekünk szerető szíveddel, De egy könnycsepp a szemünkben még érted él, Egy gyertya az asztalon érted ég, S bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet, Amit tőlünk soha senki el nem vehet. S telhetnek hónapok, múlhatnak évek, Szívből szeretünk, s nem feledünk Téged.
***
Megpihenni tértél, fájdalmat elhagyva, melyet türelemmel viseltél magadban. De emlékeddel szívünkben maradtál, számunkra Te soha meg nem haltál.