„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.”
Ez az alapvető igazság, amely gróf Széchenyi István nagycenki nyughelyének bejáratánál olvasható, igazán illik a mai gondolat indításához…
A mai nap, amely elhunyt szeretteinkre emlékezünk, és talán kicsit újra átéljük, felidézzük a velük töltött pillanatokat, bizonyosan sok embert gondolkodásra serkent: Vajon mi lehet most velük? Mit csinálnék ma másképp, ha visszapörgethetnénk az időt?
A Biblia tanításait tanulmányozva azonban most egészen másképp látom ezt az ünnepet. Az élet olyan csodálatos isteni törvényszerűségek szerint működik, hogy hiszem: az élet túléli a halált. Gárdonyi Géza: Útra készülődés című írása pontosabban fogalmazza meg mindezt:
„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám felé.
A halál nekem nem fekete börtön,
Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
Egy ajtó bezárul itt a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen”
A valóság nekem valahogy azt tükrözi, hogy egyre távolabb vagyunk egymástól és csak a fizikai igények kielégítésével foglalkozunk. Ebben a megvadult, rohanó világban legalább a mai nap emlékezzünk meg szeretteinkről! De ne feledjük, hogy ne a halál után fejezzük ki ragaszkodásunkat, szeretetünket, tiszteletünket a másik iránt, hanem még e földi létben…
Gondolatomat Ady Endre egyik versével zárom.
HALOTTAK NAPJÁN
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
1899 november 1.
