Két, egymással szoros kapcsolatban lévő szó. Mégis nagy a különbség köztük. Az egyedüllét ugyebár nem egyenlő a magánnyal és nem feltétlenül rossz.

Nem tagadom, én is szeretek egyedül lenni és szükségem is van rá. Amikor az ember elfoglalt és nincs ideje még saját gondolataira sem, pár perc egyedüllét, csend elég, hogy ismét erőt merítsen. Ez a fajta egyedüllét nem is káros. Sőt! Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én nagyon jól és hasznosan töltöm el az időmet még egyedül is, viszont képes vagyok látványosan unatkozni társaságban. Azonban olyan helyzet is fennállhat, amikor az egyedüllét és a magány együtt van jelen. Sohasem éreztem még ilyesmit korábban. Szerencsétlen egybeesések miatt azonban igen súlyos lelki zavart tud eredményezni. Egyedül élni - Munka & Magánélet egybeesése. Külön-külön is őrjítő érzéseket képes produkálni - látom ismerőseimen -, hát még együtt. (Később ezek okozta testi tünetekről, betegségekről is szólok.)

Albert Schweitzert idézve: "beleolvadunk a tömegbe, mégis magányosak vagyunk." De miért? Sokat töprengtem ezen a kijelentésen. Hiszen vannak hozzánk tartozók, rokonok, ismerősök, munkatársak, barátok és még ki tudja... De kevesen vagyunk képesek valódi érzéseket őszintén megélni. Nem érünk rá, azt csak a gyengék szokták, mit fognak szólni stb. indokokkal elhárítjuk. Ha nem veszünk tudomást róla, ha nem mondjuk magányosak maradunk. Az egyedüllétre sok megoldás létezik (élettárs, házasság stb), de a magányosságra csak egy: az őszinte szeretet, amelyet a lélek szabadsága adhat meg. Képmutatás, önámítás, önzés, felületesség, tiszteletlenség jellemez minket. Csodálkozunk, hogy magányosak vagyunk? A testi vonzalom, az anyagi biztonság, a szakmai siker, a hírnév mind-mind vonzóak, hogy kapcsolatok alakuljanak ki. De milyen célból? Pillanatnyi örömforrások esetleg, hogy saját önzésünket kielégítjük, de mit érez a lelkünk? Boldog?