Teljesen átlagos, egyszerű, hétköznapi szó...  Bárcsak az lenne! Sajnos, nem. Szó, amely mögött komoly tartalom van... Fontos emlékek, esetek, visszafordíthatatlan következmények, megváltoztathatatlan álláspontok... lelki megpróbáltatások, problémák, nehézségek, amelyek képesek felborítani, elrontani mindent. Pedig csak egy szó, mégis folyton szóba kerül...

A szavakkal valós gondolatainkat, véleményünket, érzéseinket kellene elmondani az érintetteknek, amelynek pont az lenne a lényege, hogy fel merjük-e vállalni önmagunkat. Ami nem is olyan könnyű! Ha  szemtől szemben el tudjuk mondani, amit gondolunk, kiadjuk magunkat és sebezhetővé válunk, vagy éppen nem akarjuk megbántani az illetőt, kerülni akarjuk a kényes helyzeteket.  Félünk, hogy mást fognak rólunk gondolni, megváltozik a hozzáállás, esetleg csalódást okozunk vagy éppen fájdalmat vagy egy olyan helyzetet, amelyből nincs visszaút. Kerülgetjük a forró kását, amíg csak lehet. Remélve, hogy az komplikációmentes(ebb)... Engem mégis egészen más megközelítésből foglakoztat az őszinteség már egy ideje... Az őszinteség jó dolog és örülni kell, ha még vannak ilyen emberek. De honnan tudjam, hogy valaki őszinte??? Szeretném elhinni, amit hallok, de nem sikerül. Mit lehet ilyenkor tenni? Bizalmatlan lennék?? Vagy tényleg működik egy belső hang? Megérzés?

Nagy a súlya minden szónak, amely egy hatalmas eszköz az ember kezében. Mindent el lehet vele érni, de sokat lehet veszíteni is. Tegyük fel, hogy hiszek! Mondjuk, meggyőzöm magam, hogy amit hallok az igaz. Mert el akarom hinni... mert nem akarom tudomásul venni, hogy nem igaz. Egyszerűen nem akarom tudni az igazat. Persze csak feltételesen... De akkor is ott vannak a tények és a tettek... Azt nem tudom kiszínezni! 

Ez örök dilemma! Remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet.