Egy ideje már kerülgetem a téma feldolgozását, de a tegnapi nap után szükségét érzem a kibontásához…
Talán nem vagyok hozzászokva ehhez a kommunikációs stílushoz vagy éppen egészen más irányba kaptam az útmutatókat, de az is elképzelhető, hogy én nehezebben fogadom be az újszerű, ámbár más normatívákkal jellemezhető közlési formákat. Nem is ez a fontos, hiszen a végeredmény ugyanaz: kellemetlenül érzem benne magam.
Nevelés kérdése vagy esetleg etikett, illem, protokoll? Gimnáziumban volt egy csodálatos osztályfőnököm, akitől én személy szerint nagyon sokat kaptam. Egyfajta példakép is volt a kulturált társadalmi viselkedés elsajátításához. A későbbi években sem éreztem soha, hogy ezzel bármilyen mértékben foglalkoznom kellene, hiszen mindig olyan környezetbe cseppentem, ahol mindez természetes volt és mások által is alkalmazott szabályszerűségekben nyilvánult meg. Talán Londonban találkoztam egy-két kivétellel, amely a személyiségből eredeztethető, de ott a vezetőség követelt meg egy olyan viselkedéskultúrát, amely nem engedte az ilyesmit oda nem illő szinten folytatni. Most látom igazán, hogy azok a továbbképzések, amelyekben részesülhettem Londonban, milyen jelentőséggel bírnak.
Hiszem, hogy ahogy tesszük a dolgunkat mások előtt, az egyfajta megnyilvánulás, amelyben helyt kap az egyén személye és egyben az is, amit képvisel. Ahogy viselkedünk, abban önmagunkkal és másokkal szembeni igényességünk is tükröződik, ill. környezetünkhöz való viszonyulásunknak is egyfajta kifejezőeszköze. Marcus Fabius Quintilliánus római szónok tanítása jut eszembe, hogy „ nem mindenütt szabad vagy illő ugyanaz a dolog.”
Talán megint olyan vizekre eveztem, amely másnak nem szúr szemet, hiszen az amerikanizálódás ill. az egyéni érdek érvényesítésének korát éljük. De engem elszomorít, hogy ez már nem csak a fiatalokat érintő jelenség...
