A hiperérzékenység (HSP) nem más, mint egyfajta átlag feletti fogékonyság: fogékonyság a külső ingerekre, több inger befogadása, elraktározása és feldolgozása, mint az átlagos lenne.
Miben is más ez, mint egyszerűen érzékenynek lenni?
Ez a fogalom nem csupán az érzékenységnek egyfajta fokára utal, hanem az ebből fakadó sajátos életviteli, kapcsolatteremtési, érzékelési és egyéb sajátosságokra is.
A hiperérzékeny emberek érzelmileg sokkal finomabb rezgéseket is képesek érzékelni, mint az átlagember, aki talán ezek létezését sem tudja elképzelni.
Első hallásra csodálatosnak hangzik, hogy valaki a világot sokkal átfogóbban, szélesebb érzelmi skálán képes érzékelni. Ha ezt a halláshoz hasonlítjuk, olyan, mintha egy nagyon érzékeny mikrofonnal meghallanánk a hangyák szaladgálását.
Nagyszerű. Mi ebben az, amiért ezeknek az embereknek nehezebb az életük?
Hallod a hangyákat?
Akkor most képzeld el, hogy valaki váratlanul beleüvölt a mikrofonodba.
Az a kín, amit ilyenkor átélnél, meg sem közelítené egy hiperérzékeny szenvedéseit egy durva érzelmi hatás esetén.
Jó, rendben, mondhatnád, azt érted talán, miért lehet rossz egy hiperérzékenynek, de miért okoz ez mindennapi konfliktusokat?
Nos, próbáld csak meg egyszer váratlanul a kedvesed fülébe üvölteni teljes hangerővel azt, hogy 'SZERETLEK!!!!'
Tuti, hogy nem arra fog elsősorban reagálni, amit mondtál, hanem arra, AHOGYAN.
Talán ebből érthető, mi a konfliktusok alapvető forrása egy hiperérzékeny ember életében: mások érzéketlensége.
Az érzéketlen környezeti hatások egy hiperérzékenyt vagy menekülésre, vagy védekezésre késztetnek, amit az érzéketlen környezet tekint támadásnak... máris kész a konfliktus.
Persze nem csak a legnyilvánvalóbb helyzeteket élheti meg egy hiperérzékeny kellemetlenül. A beérkező érzelmi benyomásokat általában erősebbnek érzi egy HSP-személy, mint egy másik ember.
Végül is viszonyítás kérdése, hogy ők érzékenyebbek-e, vagy mi vagyunk letompulva?
Mielőtt automatikusan rávágnánk a választ, gondoljunk bele a fizetésünk nagyságába, aztán abba, mit gondol erről a főnökünk.
Ugye? Pedig ugyanarról a fizetésről van szó...
Azt tapasztaltam, hogy a hiperérzékenyek valamilyen téren kimagasló tehetségek, pont a hiperérzékenységüknek köszönhetően: olyan dolgokat is észrevesznek (nem csak hibákat, pontatlanságot, tévedést, vagy csupán valaki más gondját, hanem részleteket, kiutat, megoldást, szépséget és tanulságot), ami nekünk talán nem is szúr szemet.
Élvezet a velük való kommunikáció, mert intelligensek, tisztelik az életet, törődnek nem csak a környezetükben élőkkel, hanem bárkivel, aki fontos számukra.
Bármi, amit alkotnak, abban benne vannak.
Vegyük észre, hogy nincs bennük semmi különös.
Egyszerűen egyéniségek.
Mind azok vagyunk, csak többnyire mi elnyomjuk magunkban, és valaki mást játszunk szerepként, mert... félünk a környezetünkből érkező hatásoktól!
Mi megtanultuk elrejteni valódi egyéniségünket és érzékenységünket, annyira, hogy már néha magunk sem találjuk.
A hiperérzékenyek nem rejtőzködnek. Képtelenek rá.
Pont az okozza a legtöbb gondjukat, hogy képtelenek kiszűrni a környezet hatásait, s ugyanakkor nem kendőzik el azt sem, ami önmagukból fakad.
Egyszerűen csak... egyenesek.
