"VADVIZEK, HA MEDERRE TALÁLNAK
KÖVETIK A FOLYAM NAGYSZERŰ SORSÁT"
Akkor nem értettem meg az üzenetet. Megrekedtem a szavak súlyánál. Pedig tenyeremben tartottam az egészet. Mint egy érmet. A rossz oldalával a kéz felé. Belém mart, égetett, az emlékezetembe vésett üzenet. Fájt. Kinek ne fájna a szeretet hiánya. Pedig ott felül volt a másik, a bátorító, jó üzenet. De behunytam a szemem, és eldobtam magamtól mindent. Meg se néztem, mi van az érem másik oldalán. Ma már csak találgatni tudom. Megérteni?! Ott nyugszik az érem a ködös, szürke völgy vad vizében. Tán csodára vár. Arra a mederre, mely elviszi majd a Csendes-óceánba.
Janus arcú élet. Meddig fogom még eldobni magamtól sorsom érmeit? Meddig fogom gondolataimmal saját magam üldözni? Úgy érzem, kell, kell a hegycsúcs fényárba úszó csendje. Az erô, hogy lehajtott fejem ismét felemeljem. A bátorság, hogy elinduljak az úton, felfele. A Golgota bátorsága. Mert oda fel csak a szabadon vállalt keresztút vezet. Kell, hogy a szív újból dalolni kezdjen, mert bennem a kereszt hallgat, mindaddig, míg meg nem érinti a szív sugara. Meg kell értenem a fájdalom üzenetét. Várok. Talán valamivel türelmesebben, mint máskor. A szív csiszolni tudja mindazt, mi megérinti. A szenvedést is. Mikor már elkészült e munkával, mikor gyémántként csillog minden, értelmet kap minden egyes üzenet. A vadvizek lecsendesednek. A kereszt elküldte üzenetét, csendben, szavak nélkül. A ködös, szürke völgy vad vizét elárasztja a fény. Láthatóvá válik az üzenet. Ott lenn, a mederben, az érem másik oldalán.
