Elsősorban szeretnék egy pár szót mondani magamról. Nem vagyok könnyű személyiség, ellenkezőleg, egyike vagyok azoknak az embereknek, akik keresnek, kutatnak, kritizálnak és nem annyira a tudományos megállapításokra helyezik a logikát, mint inkább a saját megélésekre és tapasztalatokra. Nem mondhatom azt, hogy kezdő lennék a paranormális jelenségek terén, mivel még gyermekkorom óta üzeneteket és kommunikációkat kapok, de a végzettségemből kifolyólag először a beszélgető társ hibáira figyelek és csak utána a képességeire.El kell mondanom, hogy pszichológus vagyok és nagy részben gyermekekkel foglalkozom. Minden korosztályból és minden szociális kategóriából jönnek hozzám gyermekek. Vannak olyan gyermekeim, akiknek a szüleit tanítani kéne és olyan gyermekeim, akik komoly beilleszkedési gondokkal küszködnek. Egyesek önmagukba zárkóznak (introvertáltak), mások gazdag érzelmi megnyilvánulásokat mutatnak, de mindannyian szellemi lények, akik arratörekednek, hogy az emberi feltételeknek eleget tegyenek és megpróbálnak e bolygó frekvenciájára hangolódni, hogy beilleszkedjenek a társadalomba és tagjai legyenek annak. Mindig azt állítom, hogy szükség lenne egy felnőttek iskolájára, amely kötelező lenne egy lélek világra hozása előtt. Fölösleges a gyermekeket állandóan ajándékokkal és javakkal elhalmozni, nekik szeretetre van szükségük, törődésre és figyelmességre, de mivel mi idő hiány miatt, vagy azért mert túlságosan stresszesek, fáradtak vagyunk, eltaszítjuk őket magunktól, szobájukba küldjük vagy kiküldjük játszani, vagy még rosszabb: másokra bízzuk, hogy foglalkozzanak velük, szükségleteikkel és gondjaikkal, tanításukkal, majd később azt kérdezzük, hogy kihez hasonlít ez a gyermek, erőszakos vagy félénk, kitől örökölte ezt a kegyetlenséget vagy ezt a hangnemet. A családban mindenféle hasonlóságokat keresünk – és mindig megtaláljuk a genetikai vonal leggyengébb láncszemét – azzal a szándékkal csináljuk, hogy elrejtsük magunk elől a kudarcunkat, a szembeszegüljünk valamivel, hogy átverjük magunkat, de a lelkünk mélyén ott lapul a hibás identitása, az a bennfentes, aki soha nem kerül leleplezésre, nem mutatja meg a világ előtt önmagát, a hibás, aki még a tudatosság szintjére se kerül sohasem. Ezzel küzdök nap, mint nap. Van, amikor győzök, van, amikor veszítek, vagy nem történik semmi, de amit biztosan elmondhatók, az a tény, hogy a terápiás beszélgetés után a szülők és gyermekek között létrejön egy apró kapcsolódási pont, egy fényes összekötő fonal, ami minden öleléstől vagy jó szótól, minden elolvasott mesétől vagy esti csóktól növekszik és vastagszik.
Tovább >>
